... És még azon is túl

*annyira imádom ezt a képet
... SAJÁT! * 

Fandom: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Páros: Dante x Ari

Korhatár: Így sikeredett? LOL

Hosszúsága:  2375 szó ^^

Történet: Aki olvasta a könyvet annak minden aprócska dolog ismerős lehet / jelenthet valamit. Szerintem ez lett a kedvenc könyvem. Izgalmas, magával ragadó és elgondolkodtató. Két fiú, akik előtt rengeteg rejtély áll, felfedezésre, beleértve saját önmagukat. Dante, aki viszonylag korán rájön, hogy nála a lányok nem igazán... válnak be, és Ari, aki elég későn, és egy kis noszogatással, kell ugyanerre ráeszmélnie. 

 Szóval ami ebben a kis semmiségben található, az az általam írt FOLYTATÁS.

Mi lett volna AKKOR…, ha AKKOR az igazat mondtam volna Danténak? Hogy igen is hatott nálam a csókja. Ileanál egyáltalán nem éreztem semmi ilyet. Eleinte féltem és dühös voltam Dantéra, mikor utasítására felálltam és ráadásul be is csuktam a szemem. Megcsókolt. Képtelen voltam elfelejteni Dante érintését, hogy csókolóztunk. Nem az volt számomra az első, de vele igen.
                Be kellett vallanom magamnak, hogy csak Ileanával csókolóztam, aki egy… most valami nagyon csúnyára gondoltam, nos, vele, így fogalmam sem lehetett, hogy milyen érzés olyasvalakivel csókolózni, aki szeret, mint Dante. Legelső alkalommal azt hittem nem tud uralkodni magán és leállni. Féltem. Egyre hevesebben és hevesebben. Miért is állítottam le?
                Bowlingoztunk. Mr. és Mrs. Quintana, anyu, apu, Dante és én. Jól éreztük magunkat, utána… Kocsiba ültünk, elvittem a szokásos helyemre a sivatagba és végre bevallottam érzéseim. Tovább ültünk a Mexikó csillagos, fényszennyezésmentes ege alatt. Az érintése, lenyűgözött.
                 Azóta az este óta két hét telt el. Olyan sok kérdés kavargott bennem, kimondatlanul. Válaszolna rá? Gondolom. Néha igenis gyűlöltem a szüleimet. Megtanítottak hallgatni. Ki nem állhattam. Dühített. Miért kell mindenkinek magában tartani fontos és kevésbé fontos dolgokat? Félnek. Gondolom.
Azt hiszem, jártunk. Azt hiszem, tényleg szerettem Dantét.
 -Tényleg szeretsz, Dante?
 - Ne gondolkodj ilyen badarságokon!
 - Oké.
 - Tudod, hogy szeretlek.
 - Oké. De miért pont én?
 - Fogalmam sincs.
 - Nekem adtad a vázlatfüzeted.
 - Igen. Úgy gondoltam, tetszene. Különleges vagy.
 - Nagyon szépek.
Csend ülepedett ránk. Hátunkra fordulunk. A napfény beragyogta a szobát, még ezen a késői délutánon is. A nyitott ablakon keresztül a verebek csipogása… Már megint. Verebek.
 -  Verebek.
 -  Verebek. – elmosolyodtam. A düh már kevésbé tört fel. Ezt Dante helyettesítette. Ekkor Mrs. Quintana lépett be. A szokásos mosolya ült arcán és fölénk hajolt.
 - Ne haragudjatok, csak kíváncsi voltam, hogy vacsorázni mikor fáradtok le.
 - Máris megyünk anyu. Ari?
 - Ja, gondolom.
 - Ja.
                Az ágyat elhagytuk és lementünk, majd a szokásos jókedvvel álltunk neki. Különös, mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy beszéltek velem, ugyanúgy viselkedtek és… Semmi sem változott. Örültem. Mintha az elejétől fogva sejtették volna mi a helyzet a fiúkkal.
 „Azt hiszem, tudtam”
„Abból, hogy néha rád néz.”
Nem tudhattam, mennyire bánthatta Saméket ez a dolog, de ahogy nekem próbálta közölni ott, az asztaluknál. Nyugodt volt. Közvetlen. Mint mindig, dühnek nyoma sem volt.
 - Mit terveztek ezután?
Mr. Quintana egy üveg borral tért vissza. Mindenkinek öntött, kivéve feleségének. Neki most nem szabad.
 -Csak rajta! Én most nem ihatok. Tudjátok – Száját mosolyra húzta és hasára mutatott.
Koccintottunk. Mrs. Quintana természetesen vízzel, majd iszogattunk az asztalnál. Beszélgettünk még egy jó darabig, aztán felmentünk Dante szobájába. A szülei elmentek valahova. Lezuhanyoztunk.
                A nap lement és pár gyertyát meggyújtottunk. Nem utáltam. Semmi se hallatszott. Kizárólag ketten voltunk és fogalmam sem volt, hogy csináltam, de nem éreztem semmi gyűlöletet. Ismét háttal feküdtünk az ágyán egymás mellett. Lassan felé nyúltam. Megfogtam a kezét. Sóhaj hagyta el szám. Miért ilyen kellemes?
 - Ari?
 - Maradj csendben, Dante.
 - Ez nagyon rossz ötlet.
 - Ez nagyon rossz ötlet.
Sötétség mindenhol. Magam elé meredtem. Éreztem, Dante fészkelődik, amiért legszívesebben fejbe billentettem volna.
 - Szeretlek Ari. Azt hiszem, mindig is szerettelek.
Nem válaszoltam. Újabb percekig húzódott némaság.
 - Én már szexeltem.
 - Szexeltél?
 - Nem.
 - Nem?
 - De tudom kivel akarom kipróbálni. – pillanatok alatt fölöttem termett és rámmeredt. Egyedül a Holdnak köszönhettem, hogy láttam belőle valamennyit is.
 - Dante… Ez…?
 - Egy pillanat. – felugrott helyéről, mire én felültem és felkapcsolta a villanyt. – Sokkal jobb!
 - Mégis mi?
 - Mostmár látni foglak miközben…
 - Ki ne mond!
 - Miközbeeen…
 - Dante, elég!
 - Akarod?
Elfordítottam a fejem. Túl hirtelen jött. Túl közel van. nem túl gyors ez egy kicsit?
 - Akarom.
 - Ha tudnád mennyit kellett rád várni! –Felnevetett.
 - Ha tudnám, hányszor rajzoltál le eddig!
 - Ari, néha megfejthetetlen vagy, még számomra is.
 - Ki mondta neked, hogy könnyű eset vagyok?
 - Senki.
 - Senki.
Hangosan felnevettünk. És nevettünk. És nevetünk.
Megcsókolt.
 - Fura vagy.
 - Változnak az idők.
 - Nem bírok tovább várni, Ari.
Ismét megcsókolt. Olyan volt, mint az első alkalommal, csak most bátorkodtam visszacsókolni. Eldöntött az ágyon óvatosan.
 - Utánanéztem mindennek, nem szeretném, hogy fájjon.
 - Te aztán nem vagy semmi.
Pólóm alá nyúlt. Levette rólam. Lehajolt hozzám, de csak puszit adott. Ekkor nadrágomnak esett neki és egyre csak lejjebb tolta. Zavarba jöttem, eltakartam az arcom.
 - Ne bámulj így!
 - Lehetetlen.
 - Nem az!
 - Képtelenség.
 - Itt hagylak!
 - Nem tennéd.
 - Nem?
 - Nem. Te is tudod.
Utáltam, mikor igaza volt valamiben. Sose lehetett őt legyőzni érvelésben. Bár egyszer sikerült.
Egyszer. Látta, hogy nem szólok és nem is vagyok hajlandó megszólalni, ezért szintén lehajolt és megcsókolt. Hogy ne érezzem furcsán magam, levette pólóját, s folyatta a megszabadító hadműveletet a nadrágomtól. Sikerült. Az alsóneműm rajtam maradt, mikor a felső testemmel kezdett babrálni. Mellbimbómat a szájába vette.
 - Mi a francokat csinálsz?
 - Nem tetszik?
 - Nem… azt mondtam.
 - Csak lazulj el. Emlékszel, mikor megkérdeztem az egyik levelemben, hogy szoktál e maszturbálni?
 - Igen. Emlékszem.
 - A kérdésre azóta se kaptam választ.
 - Nem is fogsz.
 - Ari…
 - Mi értelme van ezt megvitatni?
 - Csakhogy tudjam. Meg akarok bizonyosodni, mégis kire vagy mire gondolsz, miközben csinálod. – folytatta az előbbieket. Rávetemedett és nyelvvel kényeztetett. – Melyik lányra gondoltál? Csinos volt? – Fájt. Fájt, ahogy csinálta.
 - Dante, ez már fáj. Akkor se fogom elmondani – pirultam el és felnyögtem, mikor visszatért ahhoz a helyzethez, amikor elkezdte.
                Letett a buta kérdezgetésről és faggatásról. Így mindjárt jobban tetszett a helyzet. Ám abban a percben levette alsómat. Megijedtem. Féltem, attól mi lesz. Tisztában voltam, hogy az iskolában a legtöbb tizenéves már elvesztette, de megtenni ennyire nehéz lenne. Megragadott. Ezután lejjebb csúsztatta kezét és belémhatolt ujjaival. Iszonyúan furcsa volt és nem állítottam, hogy kellemes. Elsőre. Majd hozzászoktam. Kellemessé vált. Eközben másik, szabad kezével végigsimított hasam alján, a lehető legérzékenyebb pontokon. Kínozni próbált? A levegő nehezebbé vált, nehezen lélegeztem.
                Elérkeztünk oda, mikor elégnek látta az előkészületeket. Gyorsan kicsatolta, lehúzta nadrágját és közelebb férkőzött. Várt egy percet, majd amitől tartottam, belémmélyedt. Meglehetősen elviselhető volt ezek után. Belső combomon a bőrömet simította végig és a legvégén megmarkolt. Lassú mozgása gyorsabb tempóba váltott, lélegzete szaggatottabbá.
 - Lenyűgöző vagy innen lentről.
 - Te megy csodálatos, Ari. Fantasztikus. Jobbat nem is kaphattam volna.
Megfordított. Arcomat könnyen a párnába temethettem, ezzel is csökkentettem nyögéseim hangját. Ez így jó. A lepedő könnyedségét kihasználva belemarkoltam, s valamennyivel besegítettem Danténak. Már amivel tudtam.  Ráfeküdt a hátamra, s végighaladt a gerincemen bőrömet csókolgatva, de nyakamhoz érve elidőzgetett rajtam. Kezével egyfolytában férfiasságomra tapadt, majd közel hajolt fülemhez.
 - El… Fo-fogok menni. – Beleremegtem hangjába. Mézédes volt és volt benne valami. Valami erotikus.
 - Azt hiszem, én ish.
Meg is történt, de nem hagytuk abba. Eleinte nagyon bátortalanul ment, nem csoda, hisz ez volt mindkettőnknek az első együttlét. A gyönyör mámora teljes mértékben elárasztott minket és vagy két meneten keresztül nem hagytuk abba. Látszott Dantén, hogy már alig bír talpon maradni, gondoltam egyet és fordítottam a helyzeten. Dantét az ágyra döntöttem, én meg lovagló pózban ültem büszkén a testén, úgy folytattuk tovább. Fel- le mozogtam. Kis idő után hasára feküdtem és belenéztem két szép szemébe. Hátsómba markolt és előre tolt, hogy csókot adhasson. Teljesen felpezsdült és megújulva látott hozzám. Folyamatosan masszírozott, simogatott, és ami igazán különös volt, de jól esett, amikor a nevét írogatta a hátamra. Ismerős helyzet.
 - Az enyém vagy.
 - Erre nem tudom, mit kéne válaszolnom.
 - Semmit! Csak fogadd el.
 - Oké. – Éreztem, nem vagyok többre képes és a vég felé közeledek. Egy-két lökés után egyszerre élvezünk el és mellé gurulok.
 - Ari, ez… ez csodálatos volt! Mit szósz, ha még öt percig pihenünk és utána zuhanyozunk? Mert – vakarta meg a fejét, rám pillantott és azt hiszem egy picit elvörösödött – tudod, ki kell mosni belőled. Nem szeretném, hogy bármi bajod is származzon belőle. - Bólintottam.
                 Együtt beszálltunk a nagy kádba. Segített kitisztítani és szerencsére ment is. Elé ültem és legalább fél órán keresztül beszélgettünk, majd kiszálltunk és visszafoglaltuk helyünket, ám előtte lecseréltük a takaró huzatát, ami piszkos lett. A villanyt lekapcsoltuk. Szerettem a sötétet. Szerettem a közelében lenni. Mellette feküdni. Karjaiban pihenni.
 - Dante.
 - Ari?
 - Ez volt az első.
 - Nekem is. Be kell vallanom, sokkal jobban csináltuk, mint ahogy azt hittem.
 - Igen?
 - Igen.
 - Tetszett nekem is, csak az elején ijedtem meg, mikor az ujjaddal csináltad.
 - Képzeld el, mi lett volna, ha kihagyjuk azt a részt? Lehet, hogy szétrepedtél volna.
 - Basszus. - Egymásra néztünk és nevettünk.
 - Káromkodhatsz. Nincs itt anyu.
 - Még szerencse. Ha ezeket hallaná…
 - Nagyon kedvelnek a szüleim. Aggodalomra semmi ok!
 - Hm…
Csendben feküdtünk. Kinéztem az ablakon és mintha erre várt volna a természet, az eső megeredt.
 - Dante, hallod? Esik az eső.
 - Igen, hallom.
 - Sokkal jobban érzem magam az esőben.
 - Tudom. De én ki nem állhatom. Arra a napra emlékeztet.
 - A szabály, Dante, a szabály!
 - Ari. Néha annyira nem értem, mi értelme annak, hogy nem beszélünk a múltról.
 - Mert felesleges.
 - Nem az! – Felém fordult és arcomon végigsimított. – Megmentettél. Ez egy fantasztikus dolog és soha nem fogom elfelejteni.
 - Dante, ké-
 - Jó! Befejeztem.
 - Köszönöm. Fáradt vagyok.
 - Jobb lesz, ha most alszunk. Nem szeretnék hullaként jelen lenni anyuék előtt.
 - Délután érkeznek haza, nem?
 - De. Ahj!
Egymással szembe fordultunk és átöleltük egymást. Egy ideig nem hagytuk egymást és mindenféle badarságokon gondolkodtunk. Már el is terveztük, mikor joinozunk legközelebb. Beszéltünk. Beszéltünk és ezt folytattuk a tárgyalást, ameddig egymás karjaiban el nem aludtunk.
                Másnap reggel sem állt el az eső. Eldöntöttük, körülbelül 10 fele felkeltünk az ágyból, hogy megreggelizhessünk. Lassan leballagtunk és rántottát készítettem. Dante túl fáradt volt ahhoz is, hogy lebattyogjon. Méghogy reggelit csinálni? Ugyan. Inkább kezembe vettem a fakanalat és a serpenyőt, s láttam neki egyedül. Kettétörtem, felvertem, mikor a láng fölé került, teleszórtam jó illatú fűszerekkel. Természetesen mexikói fűszerekkel.
 - Mennyei az illata. – Odasétált mögém. Csípőmre csúsztatta kezeit és fejét vállaimra hajtotta.
 - Mi lenne, ha nem?
 - Valószínűleg… Akkor is megenném!
 - Kétlem. – Ráztam meg a fejem. Elvétett egy kacajt.
 - Én is kétlem.
Nevetésbe kezdtünk. Megcsörrent a telefon.
 - Felveszem!
Mielőtt megfordult volna, egy csókot adott és ezt vehettem reggeli puszinak. A telefonhoz rohant, majd felvette, amilyen gyorsan csak tudta. A szülei voltak. Meglehetősen sokáig beszélt telefonon és egy idő után már aggódni kezdtem. Közben a tojást kitettem tányérokra és az asztalra tettem egy pohár üdítővel. Ránéztem. Leintett, hogy nem kell félnem, nem komoly. Majd két másodpercre rá le is tette.
 - Mosd le azt az arcot. Jó hírem van. – Egy székre leültem és kezemmel megpaskoltam az asztalt, hogy fáradjon oda hozzám. – Holnap érkeznek. Addig könyörögtek a nénikéim anyuéknak, amíg bele nem egyeztek, hogy maradnak még egy napot.
 - Ez jó hír.
 - Jó hír.
Ráhuppant egy székre és nekiláttunk. Utána az általában véve szokásos dolgokat csináltuk. Kimentünk a szemben lévő parkba, leheveredtünk a friss és üdezöld fűbe, majd az eget vizsgáltuk, miközben a világmindenség titkainak érthetetlenségén gondolkoztunk. Bámulatos, hogy mennyi megfejthetetlen dolog létezik, amiket valószínűleg csakis halálunk után tudunk meg. Vagy akkor sem. Különös. És nosztalgikus. Tisztán emlékszem azokra a képsorozatokra, mikor tavaly itt beszélgettünk. A madárra. Pontosabban a verébre. Az esőre. Többre nem is gondoltam. Egész álló nap kint voltunk a szabadban Lábbal.

 - Kérsz egy kávét?
 - Talán később.
 - Talán?
 - Talán.
Kisebb csend.
 - Ma is nálam alszol, nem?
 - Ha gondolod és szeretnéd…
 - Naná! Miért ne szeretném? Főleg, hogy nincsenek itthon a szüleim… - vigyorodott el és egyből mögé lopózott, majd egy nagy mozdulattal testem körbezárta.
 - Dante.
 - Hm? Csak nem kávét szeretnél.
 - Leszállsz rólam?
 - Talán.
 - Akkor kérek.
 - Eljött a később?
 - El.
Leszakadt rólam. Kávét csinált mindkettőnknek, amiket meg is ittunk.
 - Felhívom a szüleimet, hogy itt maradok. Szerintem nem is bánják, hogy veled vagyok.
 - Sőt. Véleményem szerint még örülnek is. Tudod, nagyon megszerettem őket. Hasonlítasz rájuk.
 - Főleg apára, mi?
 - Ja. Igazad van.
Felnevettünk, s utána fel is hívtam anyuékat. Természetesen beleegyeztek, de ránk kötötték, hogy semmi rosszat ne csináljunk, és lehetőleg ne gyújtsuk fel a házat. Nevetett. Mosolygott, tudom. Rosszul éreztem magam, hogy 8 után kellett értesítenem őket az elhatározásomról, de az idő kicsit elszaladt velünk. Ez van, ha jó a hangulat. Elhatároztuk, hogy most az egyszer közösen leülünk a tévé elé és akkor is belekukkantottunk, hogy mennyire agyleszívó programok válthatták egymást. Szörnyűbb volt, mint gondoltam volna. Sok felesleges beszéd és a hablatyok sora. Erről szólt. Danténak dőltem és úgy folytattam tevékenységem.
 - Fáradt vagy?
 - Nem igazán.
 - Menjünk fürödni?
 - Ja, gondolom.
 - Fürdünk együtt?
 - Nem.
 - Megfürdetnélek megint.
 - Most is megkérdezted anyut?
Lehajtotta fejét és hátradőlt a kanapén, magával rántva engem is.
 - Meg.
 - Hazudsz, ugye tudod.
 - Tisztában vagyok vele.
 - Akkor?
 - Akkor megyünk és megfürdetlek.
 - Nem mondasz le erről ugye?
 - Eszem ágában sincs.
 Sóhajtottam.
 - Legyen.
 - Komolyan mondod? Lehet?
 - Egyszer már úgyis megtetted. Meg a tegnapi után…
 Szája elvigyorodott. Belepirultam.         
                Fél óra készülődés után már a kádban találtuk magunkat, meztelenül. A hátamat elkezdte szappanozni, mivel ez a kedvenc része. Lemosta a hátamon lévő fehér kis buborékocskákat, majd ráhajtotta fejét hátam közepére. Átkarolt. Nagyon szerettem így lenni. Olyan szabadnak éreztem magam.
 - Mi lenne, ha kocsikáznánk egyet?
 - Benne vagyok. Hova mennénk?
Enyhén hátrafordultam és válaszolnom sem kellett, látta a gondolataimat. Fogait elődugta és bólintott. Minél előbb befejeztük a fürdést, felöltöztünk rétegesebben és a piros kocsi fele vettük az irányt. Utunk rutinosan is a sivatag közepére vezetett. Szokásos helyünknél megálltam és egymásra néztünk.
 - Most nincs nálam.
 - Mi? – Tudatlankodtam, de fogalmam sem volt, hogy mire gondolhat.
 - Cigi, sör, drog…
 - Idióta! Nem kell ide.
 Megrázta fejét és mindketten kiszálltunk. A platóra kifeküdtünk. Mellé bebújtam és egy takarót húztam magunkra. Melegség árasztott el ekkor. Nem csak kívül, de belül is. Mellettem volt. Mindig is, csak vak voltam. Na meg idióta. De mekkora idióta. A mai éjszaka hűvösebb volt, kibírható. Dante egyfolytában beszélt össze-vissza mindenről, ami az eszéből kipattant. Nem bántam. Szerettem hallgatni. Időnként kaptam tőle egy puszit, majd folytatta tovább. Nem idegesített. Már igenis vágytam beszélgetéseinkre és az együttlétre.

                „Egész idő alatt végig a világmindenség titkait kutattam, a saját testem és szívem titkait. A válasz mindvégig ott volt az orrom előtt, és mégis harcoltam ellene anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna róla. „ (B.A.S)

’Ez a mai nap is jól telt. ’ Gondoltam magamba. Dantéval valahogy mindig az. Majd szép lassacskán elaludtam. 

// Erika, remélem nagyon tetszett és kb. ilyen befejezést vártál xD 

   Ezt Karoson kezdtem el, másnap, mikor kiolvastam. 

Köszönöm, hogy megismerhettem általad ezt a csodát!!!

 Igazából a babérkoszorút neked nyújtanám át *átnyújt* KÖSZÖNÖM

 ありがとうございます !!! ^^ //