Dollhouse
 |
| a kép a netről való ^^ |
Páros: Bill x Dipper
Körübelül 1250 szavas, fluff, zenehallgatás közben jött az ötlet, s az adta a címet is (Melanie Martinez - Dollhouse), Dipper itt idősebb és Mabellel visszatértek Gravity Falls-ba.
Dollhouse
Nem panaszkodhatok, mivel be kell vallani, hogy nem mindennapos, de az utóbbi időkben egyre sűrűbben fordult elő. 5 é telt el azóta, mióta a sárga mitugrász a város és a világ elpusztítására törekedett. Furcsa érzés volt újra visszajönni ide, Gravity Falls-ba, viszont már nagyon hiányoztak az itteni barátaim és amint vettem észre, Mabelnek is. Az idegeim lassan a végét járják, ezért inkább az időre pillantok.
- 21:15 – sóhajtok egy nagyot.
- Mi van Dipper. Már szabadulni akarsz tőlünk? – hallatja hangját, már azon se csodálkoznék, ha a földön fetrengve szakadna a röhögéstől.
- Ami azt illeti… Szíves örömmel! – jelentem ki, s abban a pillanatban felállok és indulok a kijárat felé.
- Ne aggódj. Kb. 30 perc múlva lelépünk és ottalszunk egy buli után Grenda-nál, szóval nyugodtan maradj itt. Gyorsa…
- Nem kell. Kimegyek sétálni, utána visszajövök úgyis – vágok szavába és magam után hagyom őket – Jó szórakozást hugi! –kiabálom a lépcső aljáról, majd hagyom el a házat.
Kellemes nyári idő van. Enyhe szellő fúj az erdőben. Jól tudom, hogy nem igazán kéne ilyenkor, egyedül elkalandoznom. Főleg errefele. Valahogy nem izgatott a dolog, amíg volt nálam működő zseblámpa és a könyv. Felemelő érzés fog el. Szabadnak hittem itt magam, messze a hangoskodástól és a gondtól.
Ballagok az úton szép lassan, mikor nagy filozofikus gondolkodások közepette valami megzavar. A mellkasom ég, de borzasztó fájdalommal hasít belém és a földre rogyok. Fojtogató kezek tapadnak rám. Kétségbeesésembe legszívesebben kiáltottam volna, de egy hang se jött ki a torkomon. Mi a franc folyik itt? Nézek körbe, de senki. Pár másodperc elteltével sárga fény sugárzik a kietlennek hittem, sötét éjszakába. Egy alak tűnik fel, persze pontosan tudom, hogy ki az. Az alak egyre közelebb került hozzám minden gyengült. Leguggol mellém, megfogja állam, felemeli és az összes fájdalom megszűnik bennem. Veszettül kapkodok levegőért, ugyanis már elkönyveltem magamban, hogy megfolyt. Pontosan tudom mire képes.
Aranyló szemeivel egyenesen farkasszemet néz velem. Körülötte minden aranyban tündökölt, de nagyon nem érdekelt. Az a felgyülemlő harag, amit iránta táplálok, s ehhez még a mostanit is lelkiismeret nélkül hozzáadhatom, bosszantóan hatalmas.
- Pinetree! Végre megtaláltalak. Szörnyen aggódtam érted – hangja, mint a lágy méz. Egyenesen a lelkemig hatott.
- Vettemh.. –köhintek – észre, mennyire. Ha ennyire fojtogatós kedvedben vagy, gyerünk, tedd meg. ITT ÉS MOST! – állom keményen a sarat, keményen pillantok rá.
- Félreérted Pinetree – mosolyog rám, s közelebb hajol – Ez jár annak, aki éjnek évadján, egyedül mászkálsz ebben a rettenetes erdőben… A tudtom nélkül – az utolsó mondatot édes hangon adja ki, és meglehetősen halkan. Kicsit mondhatnánk azt is, hogy sértődött óvodás szinten.
- Tudod, nem kell neked beszámolnom minden egyes cselekedetemről, szóval..
- DE IGEN! – megijedtem. A hirtelen jött indulat egyszer csak lefagyasztott engem. Ilyen kis csekélységen sose akadt még ki ennyire. Mi ütött belé? – MEG IS ÖLHETTEK VOLNA! Elfelejtetted, hogy milyen dolgok vannak itt? És hogy milyen veszélyes? Hah?
- BILL! FEJEZD BE! Te meg emlékszel még arra, hogy mi is akarta elpusztítani a földet és megölni mindenkit? Többek között engem is…
- Ne haragudj… Az az időszakom már elmúlt – simít végig arcomon, s hajamat a fülem mögé tűri. Különös bizsergetés áramlik át egész testemen.
- Bill?
- Csssh! Maradj kicsit csendben… Kérlek – abban a másodpercben, hogy ajkai elhagyták ezeket a szavakat, térdre borul, s fejét mellkasomra dönti. Természetesen csendben maradok – Menjünk haza!
- Rendben! – mind a ketten kiegyenesedünk és amennyire csak tudtam, leporoltam magam. Kérdezés nélkül, egyik pillanatról a másikra a levegőbe repített, azzal, hogy az ölébe vett. A lepett arcom csodálatos lehet.
- Hazaviszlek – a hideg futkos a hátamon ettől az álomémontól. Szavai úgy csengtek, mintha közel hajolva füleimbe suttogta volna. Ezt hogyan? Végül válaszként csak bólintottam.
A bejárati ajtón átjutottunk csendesen. Mozgolódásba kezdek, mivel semmi kedvem Stannel és Forddal ebben a helyzetben találkozni. Ők már hozzászoktak Bill „megújult” változatához, de én nagyon nem. Azt várom a nap 24 órájában, hogy mikor próbál eltörölni a Föld felszínéről. Óvatosnak kell lennem.
- Ne aggódj Pinetree! Csak mi ketten vagyunk itthon.
- Hogyhogy? Bill?! Mit tettél? – gyanakvóan meredek rá, s összefonom karjaim.
- Miért engem vádolsz mindig? Ez fáj! – gyerekesen már megint játssza a besértődöttet, persze ezt figyelmemen kívül hagyva – Ha annyira érdekel, Mabel a barátnőjénél, Stan és Ford elmentek a városból, ha jól emlékszem holnap után jönnek haza.
- Nem mondták, hogy miért mentek el?
- Hm… nem. Semmit se.
- Különös – a szőke a szobába hatolva az ágyra helyez gyengéden és miután megbizonyosodott róla, hogy nem ejt le, kifakad. Hangos kacagásba tör ki és már a földön hempereg, gurul, pattog (meg minden egyéb).
- Beléd meg mi ütött? – merednek ki szemeim. Azt hiszem, így még soha életemben nem láttam. Mármint ebben az állapotban – Jól vagy? – még csak rám se bagóz. Szépen vagyunk!
- Jaj Dipper, ha tudnád!
- Mit? – próbálom magam kicsit nyomatékosítani, hogy tudni akarom.
- A két öregh… - vonom fel szemöldököm a földön lévő démonra.
- Jó! Szólj, ha lenyugodtál – éppen indultam volna ki az ajtón, mikor a lábamnál fogva visszaránt, és a padlóra huppanok – ez mire is volt jó? – szemeiből már patakszerűen folytak a könnyek, melyeket most letörölt. 2 másodperc alatt a normális Billé változott.
- Bocsánat! Eljött az idő a beavatásra. Igazából ezt én is csak 3 napja tudtam meg, hogy ezek mikkel szórakoznak – kérdő pillantásaim szerintem mindent elárult rólam, na meg a gondolataim – igen, mindjárt kezdem, csak hadd szedjem össze magam – vett egy mély levegőt, majd mind a ketten felvettünk egy számunkra kényelmes törökülést és hallgattam a mesélni valóját – Minden 3 napja történt. Te éppen a városban voltál, mikor jöttem ide, olyat láttam, amit nem kellett volna.
- Bökd már ki!
- Ne siettess, mert nem fogod érteni. Na, amikor benyitottam a szobába mind a hárman itt ültek és játszottak Mabel babaházával. De nem közönséges babákkal – kuncog fel, én meg értetlenül bámulom a sárgán világító alakot – Te… Pinetree… Te voltál az és én.
Úgy érzem, megáll minden. Nem mozdul a világ se az univerzum végtelensége. Döbbenek le hirtelenjében. A bácsikáink és Mabel? Velünk? Ez nekem zavaros.
- Miért tennének ilyet? – finoman tapogatózok, hátha jó sül ki belőle.
- Ez a rész tetszeni fog. Nos, hogy folytassam, ahol abbahagytam, játszottak velünk, méghozzá azért, mert Mabelnek volt egy elképzelése rólunk. „Mi lenne, ha…” és innen jött nekik, hogy akkor mi onnantól fogva egy „pár” vagyunk. És a babaház az otthonunk…
Bekerített a sokk. Az előző mondatok, a túl sok friss információ. Mi, mint egy pár? Belegondolva is túl zavarba ejtő, nemhogy ezt el is játszani. Ég a fülem. Nem, nem akarok pont most elpirulni. A hír hallatán kimerevedtem, mint egy szobor és meg se rebbentem. A fejem eközben paradicsom vörössé változott.
- Jól vagy? – a lehető legközelebb hajolt hozzám. CSAK EZT NE!
- I..Igen, azt hisze… - be se engedte fejezni. Puha és selymes ajkai az enyéimmel találkoztak és ebből jött a többi is. Több és több.
- Játsszunk mi is! – tökéletesen fehér fogaival mosolygott, mely ellenállhatatlan volt. Sóhajtok és csókomat küldöm válaszul – Mit ők a babaházba műveltettek velünk!
Az álomisten lassan fölém hajolt, majd mézédes ajándékokat adott nekem. A testem önkénytelenül is engedelmeskedett.
- Pinetree! Szeretlek, és mindig is szerettelek – fülemhez hajol és suttogni kezd – mióta megpillantottalak...
- Azt…, azt hiszem én ish! Bill- majd elkezdődött közöttünk a már régen is kívánt játék. És nem valami hecc miatt, vagy csak egyszerűen mások elképzelése miatt.
The End… :3
Megjegyzések
Megjegyzés küldése